2017. augusztus 14. 19:36 - HDR Team

Csak egy rúgás volt… Csak egy rúgás?

Biztos, sokan hallottátok az elmúlt hét egyik elég nagy publicitást kapott szomorú történését az 1-es villamosról lerúgott kutyáról, Zoiról. Bár több médium is lehozta és az eset futótűzként terjedt a Facebookon páratlan összefogást és segítőkészséget eredményezve, azok kedvérét, akik mégsem tudják, mi történt, itt egy rövid összefoglaló a RTL tudósításából a szerencsés a happy enddel:

Most, hogy képben vagy, bele is kezdhetek. Előre bocsájtom, az írásom szubjektív lesz, és talán érzelmektől sem mentes. Pont azért vártam pár napot, hogy leüljenek bennem a gondolatok az eset kapcsán, és ne az agyamba kivert biztosíték, ami minden jó érzésű emberben, kutyásban és nem kutyásban ugyanúgy elpukkant, legalábbis merem remélni, vezesse a billentyűket. Vártam, hogy lecsituljanak a hullámok, nem csak bennem, bennetek is, és megpróbáljam, megpróbáljuk végig gondolni ennek az esetnek a lehetséges üzenetét. Azért írom feltételes módban, mert szeretném hangsúlyozni: nem gondolom, hogy a megkérdőjelezhetetlen igazságot írom le tényszerűen. Ezek csak személyes gondolatok, amiket ez az eset indított el, csak szubjektív vélemény arról, hogy milyen társadalmi kórtünet állhat egy rúgás mögött.

Kezdjük azzal, hogy el kell fogadnom ténynek Zoi gazdájának az elmesélését, hiszen nincs szemtanú, a történéseket nem rögzítette biztonsági kamera. Mielőtt felháborodik bárki nem Dorottya becsületét vagy igazmondását kérdőjelezem meg! Egyáltalán nem! Egyszerűen csak a korrektség miatt le kell írni, hogy csak rá támaszkodhatunk. Az ő elmondása indítja el a gondolataimat, nem egy videófelvétel ami stressz- és érzelemmentes „szemtanú”. Zárójelben pedig: a XXI. században miért nincs minden BKK járaton kamera, ez persze csak egy jegyet váltó, adófizető állampolgár költői kérdése… Ha lenne, lehet, hogy még durvább lenne felháborodásunk, hiszen saját szemünkkel látnánk ezt a gyalázatot, és jobban beleélhetnénk magunkat Dorottya és persze Zoi helyzetébe. Nem tudhatjuk. Tehát azt veszem ténynek, amit Ő elmesélt, ebből indulok ki. Egy dolog biztos senkinek nem kívánom, hogy azt élje át, amit Dorottya és Zoi. Azt hiszed, a kutyusnak nem volt ez egy iszonyat felfoghatatlan szar érzés? Csak elképzelni tudjuk azt a stresszt, azt a fájdalmat, ami őket érte azon az estén.

Kérdéscunami

Hogyan jut el pár fiatal odáig, hogy jó heccnek vagány dolognak tartja belerúgni egy kutyába? Milyen lelkivilág kell ahhoz, hogy ez szórakozás legyen? Vagy nem a poén motiválta, hanem más? Az ő közösségükben ez az értékrend? Annak az egynek, aki megtette, mi járt a fejében? A másik három kispajtása mit gondolnak a barátjukról? Utána vállon veregetik, hogy „öcsém, de fasza gyerek vagy!”? Hol vannak ilyenkor a szülők, a tanárok és az iskola felelőssége? Hogyan jut el egy gyerek idáig, hogy ilyet tegyen?? Hiszen gyerekekről beszélünk! Bocsánat, egy tízes-húszas évei elején járó ember nekem még gyerek. És ha gyerekekről beszélünk, mi lesz a folytatás? Ma egy kutyát rúg le, holnap egy öreget, egy beteget, egy gyereket? Bárkit, aki nem tud védekezni, aki gyengébbnek tűnik nála?

Csak ülünk, és keressük a telefonunkon a láthatatlanná tévő gombot…

És ezzel eljutottunk a következő felfoghatatlan és elfogadhatatlan jelenséghez, a többiek közönyéhez… És Ti, akik felnőttként gyáva szardarabként az ülésbe kúsztatok veletek mi a helyzet? Ti, akik létszámban többen voltatok, mint a támadók bennetek mi zajlott le? Többen voltatok, mégsem volt közületek senki, aki felálljon? Ti, akik közül egyetlen egy emberben sem volt annyi gerinc, hogy kiálljon egy bajban lévő lány mellett, egy embertársatok mellett? Veletek mi van? Ti ezt tanultátok? Nálatok is ez a menő? Nem törődni a másikkal, szarban hagyni, csak a saját dolgoddal foglalkozni? Elfordulni és azt mondani magadban: „Nem az én dolgom, mi közöm hozzá? Nem engem érint, minek kockáztassak bármit is egy idegenért?” Te hogyan nézel másnap a tükörbe? Elintézed azzal, hogy „csak egy” kutya volt, „csak egy rúgás”? Amikor majd egy védtelen embert rúgnak le a villamosról, akkor is ezzel nyugtatod magad? Amikor a Te kutyádat rúgják, akkor pedig várod a segítséget? Ha nem állsz ki másért, érted sem fognak. Közhely, de így működik, a világ annyit ad vissza, amennyit beleteszel. Egy napon, ami a talán el sem jön soha, majd Te leszel az az idegen, aki mellé oda kellene állni és segíteni neki. Lehet, a kutyádat bántják vagy téged, vagy csak az út szélén állsz lerobbant autóval. Emlékezz majd erre, amikor gyáva voltál kiállni egy bajban lévő lány mellett ott a villamoson. Reméljük, amikor Te kerülsz bajba, nem elfordítják a fejüket az emberek, hanem segítenek neked. És akkor eszedbe jutnak Edmund Burke szavai: „A rossz győzelméhez nem kell más, csak az, hogy a jók ne tegyenek semmit.”

Okoskodás a gép mellől

Az eset után több emberrel beszéltem, több véleményt olvastam. Csak úgy repdestek a kétségek és okoskodások, sőt vaskos ítélkezésekből sem volt hiány. „Miért nem fogta a pórázt rendesen? Fogta egyáltalán? Ha fogta volna, biztosan nem rúgják le a kutyát! Miért az elkövető után rúgott, ehhez volt esze, de ahhoz, hogy a rúgás helyett a kutya után ugorjon ahhoz nem.” Hmmm… és sorolhatnám.

Nem rossz, nem rossz. Csak gratulálni tudok az ilyen véleményekhez. Nincs is szebb annál, mikor távolról, utólag gép mellől szakértünk egy helyzetet. Elemzünk, majd vaskosan ítélkezünk. Könnyű és kényelmes.

Talán elhiszitek, hogy stresszhelyzetben nem olyan könnyű dönteni és gyorsan cselekedni még az olyan embernek sem, aki erre ki van képezve. Egy civil, aki pedig nincs erre felkészítve sokkal nehezebb helyzetben van. Azt gondolom, elfogadhatjuk, hogy ott a villamoson stresszhelyzet volt. Az ilyen szituációkban az agy és az egész psziché teljesen másként működik, mint normális állapotban. Aktív koromban, éles helyzetekben azért néha eszembe jutott, amikor másodpercek alatt kellett döntenem vállalva annak minden jogi és erkölcsi következményét, hogy a döntésről majd jelentések végeláthatatlan példányai születnek, és egy bizottság jól megmondja, hogy jól döntöttem e vagy sem.

Könnyű utólag azt mondani, hogy ez vagy azt kellett volna tenni. Te mit tettél volna? Ne válaszolj! Ne ítélkezz! Nem Te voltál ott, nem Te élted át. Egy kis empátia még senkinek nem ártott…

A másik kedvencem a „Miért nem fogta pórázt?” Na de kérem! Először is halvány fogalmunk nincs fogta e vagy sem. És ha nem?? Ha csak kifektetem a kutyám, akkor már le lehet rúgni? Akkor már szabad belerúgni? Ha a zsebemből kilóg a pénztárcám, ki lehet lopni? Ha benne felejtem a kocsimban a kulcsot, el lehet lopni? Én vagyok a hibás? A mai világban mondhatod csípőből, persze, hülye voltál, milyen idióta hagyja a kocsijában a kulcsot, és utána csodálkozik, hogy ellopják. Az áldozat a hibás. Erre én azt mondom egy normális társadalomban, nem lopják ki a tárcámat a zsebemből, hanem szólnak, nehogy kiessen. Nem lopják el a kocsim, ha benne felejtem a kulcsot. És legfőképpen nem rúgják le a kutyám a villamosról, ha nem markolom két kézzel a pórázt! Az áldozat hibáztatás könnyű és kényelmes hozzáállás. Hadd hangsúlyozzam, fogalmunk nincs Dorottya fogta-e a pórázt vagy sem de egy normális társadalomban nem kell markolnom a pórázt, mert nem kell attól félnem, hogy valaki arra vetemedik, hogy lerúgja a kutyám a villamosról. Egy dolog biztos, vannak, akik empátia helyett okoskodnak és ítélkeznek. Remélem, ők mindig jól fogják majd a pórázt, mert úgy tűnik olyan világban élünk, ahol egy másodpercre sem szabad elengedni…

Nem minden szar, avagy a közösség ereje

Nem kíméltem a villamos utasait. Éppen ezért említsük meg azt az összefogást is, amit Dorottya és Zoi kapott. Könnyű egy gombnyomással megosztani és lájkot dobni, könnyebb, mint felállni egy székből a villamoson. Viszont sokan többet tettek, mint lájkoltak, kiszálltak a fotelból és elindultak. Elismerés és köszönet nekik. Ha őket nézzük társadalmunk mégsem annyira beteg? Bízzunk benne, hogy nem! Vannak akik, megértették Edmund Burke szavait. Kár, hogy a több tízezer posztmegosztóból senki nem volt ott a villamoson azon a napon.

A megoldás?

Joggal mondod, hogy könnyen dobálózom itt költői megválaszolhatatlan kérdésekkel. Ne kérdezz, mondj megoldást! Mondok. Már kora gyerekkorban el kell(ene) kezdeni a felvilágosítást, kezdetben a szülőknek később már az óvodában játékos ismeretterjesztő formában, utána pedig az iskolában beleépítve azt a tananyagba. Azért, hogy mire egy gyerek a haverjaival a villamoson megy, tudja az állat egy érző lény, tudja, hogy mit tehetünk meg vele és mit nem. Legyen benne annyi, hogy ha ennek ellenére mégis akad olyan társa, aki ilyenre vetemedik, azt ne menőnek tartsa, hanem leállítsa, ne a cinkosa legyen, hanem az ellenzője a tettnek. Naiv idealista gondolat lenne, hogy ha valaki gyerekkorban megtanulja a felelősségvállalást, a másokért való kiállást, akkor felnőttként nem gyáva szardarabként lapul az ülésben, ha bántanak valakit a villamoson?

Persze ehhez nemcsak ismeretek kellenek, hogy az állat is érez, hanem empátia is… Azt pedig nem tanítani kell, hanem megőrizni, nem kiölni. Hiszen, ha valaki soha nem kap odafigyelést a szüleitől, ha senki nem veszi észre, amikor neki fáj valami, ha mellette nem áll ki soha senki, akkor meghal benne az empátia.

Ez nem egy kutyáról vagy az állatokról szól. Ez már túlmutat azon. Ez rólunk szól. Rólunk emberekről. Egymásról. Rólad és rólam, de legfőképpen azokról, akik utánunk jönnek, az ő életük, erkölcsük pedig a mi felelősségünk. 

„Egy nemzet nagysága és erkölcsi fejlettsége híven tükröződik abban, ahogyan az állatokkal bánik.”

Mahatma Gandhi

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://kutyakemeny.blog.hu/api/trackback/id/tr6112748466

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.