Emlékszel? Úgy kezdődött, hogy a család számomra legkedvesebb tagjától, vagyis tőled kaptam ajándékba egy nevezési indulást a HDR Wild-ra. Választásom nem nagyon volt, egyszerűen rám néztél és azt mondtad, kicsattanó boldog arccal, hogy “Befizettem, most már futás.”

12 km 22 akadály, de az is lehet, hogy több vagy kevesebb, a HDR szeret meglepetést okozni. Semmit nem tudtam erről a versenyről és bár az interneten már sok mindent lehet róla olvasni, én jobban szeretek élőszóban személyes tapasztalatokat meghallgatni. Ennek tükrében körbekérdeztem a haverokat a kutyafuttató környékén, mégis mire számítsak majd.

Eljött végre a várva várt verseny napja. Örömmel és izgalomtól telve mentünk a rajtzóna felé, micsoda zsivaj! Soha nem láttam még ennyi kutyát és embert együtt. Mennyi hatlábú páros, mennyi felvillanyozott tekintet! Izzik a levegő, mindenki futni akar mielőbb, a pályán lenni és nekivágni a nagy kalandnak. Mi is ott állunk az egész csapattal, akikkel együtt indulunk. Az izgalom a tetőfokára hág, kutyák és ember toporognak. Induljunk már, induljunk! 

Végre start és futunk, csak futunk együtt. Erre vártunk több hónapon át, erre készültünk, most majd kiderül mennyire volt elegendő és sikeres az a felkészülés, itt a kihívás előttünk a pálya.  Az első pár ezer méter remekül megy, vesszük sorban az akadályokat, haladunk, bizony még előzünk is. Erre nem is számítottam. Látom, mennyire magával ragad téged az egész, nagyon pörögsz, visz az adrenalin és égsz a versenyszellemtől. Pedig eddig arról nem is beszéltünk, hogy dobogó lenne a cél, csak egy kis örömfutásról volt szó.

Mindegy, hajtsunk akkor, ha te így akarod, legyen így, nyomjuk. Jön az újabb akadály fel, aztán le. Ez is megvan. Kezdek fáradni, de nem mutatom, nem akarok neked csalódást okozni, inkább rákapcsolok és figyelem, mikor jön már egy frissítő vizes akadály, utána jobban fog menni. De nem jön. Innom kellene, látom az oldaladon a kulacsot, nézek is rád, de annyira magaddal meg a versennyel vagy elfoglalva, hogy nem veszed észre mit szeretnék. Ó, de nem gond, kemény vagyok, bírom, egy csapat vagyunk, csináljuk. Következik egy emelkedő, érzem, hogy te is belassulsz, nézem a többi versenyzőt, úgy látom, ez a szakasz mindenkinek nehéz. Mellettünk egy páros megállt pihenni. A kétlábú még bírná, de szőrös társa már nem. Megállnak és pihennek, isznak mindketten, a tenyeréből ad neki inni, leülnek. Ahogy elfutunk mellettünk még hallom a hangját: “ Most kicsit pihenünk, majd ha erőre kaptunk, megyünk tovább, de akkor is csak nyugiban, mert nincs az az időeredmény vagy nyeremény, amiért megérné nekem, hogy te rosszul légy vagy ne élvezd a versenyt. Igaz pajtás? “  

Felérünk a tetőre, örök törvény, hogyha emelkedő volt, akkor egyszer csak jön egy lejtő. Ez most sem volt másképpen szerencsére, ez téged is örömmel tölt el, úgy iramodsz neki, mintha most hagytuk volna el a rajtvonalat. Alig bírom veled lefelé a tempót, de megyek, és igyekszem ahogy bírok, futok melletted. Igaz az elején még előtted voltam, de szerintem még ez is szép teljesítmény tőlem egy ilyen emelkedő után. Leérünk az aljára, újra sík a terep. Remélem, most már tényleg jön valami víz, mert rám férne a felfrissülés. Muszáj megállnom, szégyen ide vagy oda, most lassítanom kell, de te nem akarsz, csak futsz, mint akit zombik kergetnek, pedig nem. Senki nem kerget, csak valamiért a makacs fejedbe vetted, hogy számít, hogy mikor érünk célba. De nem számít, hidd el, ha meg mégis, akkor többet kellett volna edzeni és nem engem hozni, mert én nem bírom ezt a tempót. Meg is állok most egy kicsit. Rám parancsolsz, noszogatsz, hogy menjek, mert szerinted bírom még, csak hisztizem. Mivel érted mindenre képes vagyok, összekapom magam, erőt veszek magamon, begyújtom a rakétákat, de eléd így sem tudok kerülni, mögötted kullogok. Beleadom mindenem, de győz a természet, a tüdőm lángol, elégtek a rakéták, a futásom már csak szánalmas cammogás. 

Neked ez nem elég, már kiabálsz velem, hogy bírom még, ne legyek ilyen balfék, ne hagyjalak cserben. Akar a fene cserben hagyni, nem érted, hogy nem bírom?  Én zihálok, mint aki fulladni készül, amúgy tényleg arra készültem, bármit megadtam volna egy kis vízért. Te meg húzol csak és bizonygatod, hogy menni fog. Fog a nagy szart. Megállok, eldőlök az oldalamra. Kész... ez nekem nem megy tovább, fújtatok, zihálok, mint valami öreg kazán. Innen csak halványan emlékszem, alig van nyitva a szemem. Pár kedves ember fölém hajol, nyugtatgat, vízzel locsolnak, inni adnak végre. Hallom a háttérben, hogy neked valami kizárást emlegetnek, és hogy a jövőben nem látnak szívesen ezeken a versenyeken. De én nem haragszom rád, látom az arcodon a rémületet, látom, hogy felfogtad micsoda egy idióta barom vagy. Látom, hogy szégyenkezve állsz az emberek gyűrűjében, megsemmisülve a saját egód ásta gödör alján.  

Most már, hogy túl vagyunk rajta, tudom, hogy a pálya nem hazudik és mi sem tudunk neki. Mutathatjuk magunkat szépnek vagy jónak, felelősségteljes gazdának a hétköznapokban, a HDR pályán kijön az igazi énünk. A HDR pálya a legőszintébb tükör, amivel valaha találkoztam. Megtudtam rólad is mindent, de ez nekem nem számít, mert ettől nem változik semmi bennem. Ugyanúgy szeretlek, mint előtte, ugyanúgy megyek veled mindenhova, ugyanúgy követlek, veled sírok, veled nevetek, és kihajtom magam érted a végsőkig ha akarod, mert a hűségem mindenek felett áll, mert Te vagy a mindenem, az életem, a legjobb barátom, a gazdám.

Hát ne akard! Ne élj vissza a szeretetemmel, csak legyél az, aki megérdemli a hűségemet. Fájjon neked is, ha nekem fáj, érezd, amit én érzek. Csak azt kívánd nekem, amit magadnak is kívánnál, és csak azt tedd velem, amit magaddal is megtennél. Ha így teszel, boldog életünk lesz együtt. Hat lábon, két szívvel, egy büszkeséggel… 

/Fantázia nevű kutya érzéseit, gondolatait András tolmácsolta/