A csapból is folynak a jótanácsok: mit tegyél, mit ne tegyél. A cél szent: a társadalmi érdekű home office és a “maradj otthon” össznépi összefogás végére ne legyél se alkoholista, és a válóperes ügyvédek ha lehetséges ne a Ti zsebetek terhére tompítsák a válság miatt kieső esetleges bevételek hiányát. Nálam képzettebb emberek már rengeteg, valóban hasznos tanácsot osztottak meg. Legyen szó akár beltéri edzésről, lelki támaszról vagy home officeban való helyes rutinról. Amúgy mellesleg belegondoltatok már milyen hülye, kényszeredett szó ez a home office? Akar a franc irodát csinálni az otthonából! Az otthon az otthon, az iroda meg iroda.

Szóval ha nem vagyok képzett a témában, nem vagyok sem pszichológus, sem személyi edző, sem életvezetési tanácsadó, de még egy szelfi gyártó influenszer sem, minek koptatom a billentyűket? A válasz két szám: 7 és 400. 7 hónap egy durván 400 méter belső sétaúttal megáldott, körbe kerített, szögesdrótokkal díszített táborban. Az unalmasnak látszó szögesdrótot néha megtörik az őrtornyok, ez ad némi bájt a falaknak. 

Az otthonunk. Camp Pannonia Afganisztán Kép forrása: honvedelem.hu 

Hangsúlyoznám, hogy nem tanácsot akarok adni, nem mondom meg mit tegyél, vagy mit ne. Nem intelek óva, hogy ha nem áldozol fel minden nap egy kétfejű pomogácsot Xenu oltárán, akkor bizony olyan lelki sérüléseket fogsz szenvedni a járvány végére, hogy abból Csernus doktor sem hoz vissza az épelméjűek sorába, csak több éves terápiával. Szó sincsen erről.

Az írásom maximálisan szubjektív, még abban sem merek nyilatkozni, hogy más kolléga hogyan élte meg azokat a napokat. Arról talán, hogy elmeséljem milyen volt a közhangulat, hogyan viselkedtünk egymással, és főleg, hogy milyen tréfákat űztünk. De arra nem szeretnék vetemedni, hogy megmondjam Te mit hasznosíts az én tapasztalatomból. 

Tehát egyszerűen az ott szerzett tapasztalatok - még papírom is van arról, hogy nem jöttem haza hülyébben, mint ahogyan kimentem -, késztettek arra, hogy megosszam veletek hogyan éltem meg- és át a bezártságot. Sőt elárulom, minek volt köszönhető - már az alap természetemen túl -, hogy még kifejezetten élveztem is a kinti életet. Jó, itt álljunk meg. Te itt kapásból a fejedhez kapsz, mint Picard kapitány a klasszikus gifben. És jogosan merül fel benned a kérdés:  ki az a nem normális, aki élvezi, hogy hadműveleti területen, nyáron (átlag 40 C fokban) kutyával, repeszálló mellényben, feldíszítve mint egy elcseszett sivatagi karácsonyfa, tele aggatva vasakkal, robbanó anyagot keres úgy, hogy minden este egy 20 lábas konténerben (14 m² alapterület, hossza 6 méter, szélessége 2,45 méter) hajtja álomra a fejét, hallgatva egy másik pasi horkolását? Ez utóbbit szerencsére néha megtörték a fel- és leszálló helikopterek hangjai, szóval nem volt vészes. Ráadásul mindezt úgy, hogy tuti biztosan soha nincs mákos tészta ebédre. Főleg ez az utóbbi a legdurvább az összes körülmény közül. 

Nem azt mondtam, hogy normális vagyok, hanem azt, hogy nem jöttem haza hülyébben, mint ahogy kimentem. És ez a lényeg. Én leírom a tapasztalataimat, aztán vagy kezdesz vele valamit, vagy nem. Ez már a te dolgod. Legrosszabb esetben - már ha bejön az írásom stílusa -, okoztam pár vidám percet, ha nem jön be, akkor  azon fogsz bosszankodni, hogyan lehet ennyi baromságot összehordani, és most elloptam úgy 3 percet az életedből. Kb. ennyi idő volt eddig elolvasni, szólok előre, ennél jobb nem lesz, most hagyd abba az olvasást. Azt is jelezném előre, hogy szókimondó szöveg következik, olvasását semmilyen korosztálynak nem ajánljuk. 

Ennyi bevezető után vágjunk is bele. Tudom, hogy a két helyzet párhuzamba állítása több ponton nagyon is sántít. Az első, hogy mi önként választottunk egy hivatást, így kerültünk Afganisztánba, amíg a “maradj otthon” viselkedést a kényszer szülte. A második pedig, hogy tudtuk, ha napra pontosan nem is, de nagyságrendileg igen, hogy mikor megyünk haza, pontosabban mikor tervezünk haza menni, hacsak nem üt be a nagy gebasz. Szerencsére nem ütött be és haza tértünk, mindannyian. Épen és egészségesen. Viszont a jelenlegi helyzetben a bizonytalansági faktor, hogy konkrétan halvány lila fogalmunk sincs róla mikor futunk újra együtt, mikor megyünk moziba, el kell ismernem, egy rohadt nagy lapát plusz hab a tortán. Jogos, ennyiben minimum biztosan más a két helyzet, a tálibokról meg mindenféle robbanásra vágyó üzemanyag szállító teherautókról ne is beszéljünk.   

Viszont közös pontokat mutatok és párhuzamokat fogok vonni. Azoknak az elfogadását pedig az olvasóra bízom, korántsem biztos, hogy igazam lesz bennük, ez is szubjektív. Most már tényleg vágjunk bele!

Folytatás hamarosan...

Púza András 

A HDR alapítója