Ahogy akkor kint, úgy most is nagy jelentőséget tulajdonítok az emberi kapcsolatoknak. Mind azzal, akivel a legszorosabban össze vagy zárva, mind a szomszédokkal, és bárkivel akivel találkozol. A lehető legtoleránsabban viselkedtünk a másikkal szemben, na jó ne legyünk szép lelkek és idealisztikusak, tegyük hozzá: önmagunkhoz képest. Nem mondom, hogy nem voltak kisebb összezördülések, senki nem matyó hímzés, nekem is volt, hogy elszakadt a cérna. Nyilván így utólag azt kell mondanom mostani fejemmel másképpen reagálnék bizonyos dolgokra. 

Ugyanakkor mindig megnyugtatóan tudtuk rendezni a konfliktusokat, és ami legfontosabb, bárhogyan is volt két ember egymással, tudtam, hogy mindig számíthatok mindenkire, szarban senki nem fog hagyni, ha gáz lenne. Bármilyen személyes apró-cseprő összezördülés is volt, mindenki tudta, hogy hol van és milyen körülmények között és mi a dolga. Ezek, a ma már pitinek tűnő jelentéktelen kis dolgok, azonnal félre lettek dobva ha feladatról volt szó. Nem befolyásolta a szakmai munkát. 

Hálát adok a sorsomnak, hogy olyan csapatban voltam amilyenben, és olyan szobatárssal sodort össze az élet akivel együtt éltem 7 hónapig.  Csapat alatt nem csak tűzszerész egységet értem. Ők voltak ugyan a közvetlen kollégáim akik elviselték néha cseppet sem bájos személyiségemet: a többi kutyás és tűzszerész, és nem utolsó sorban a sofőrök akik képesek voltak a Cougart épségben A-ból B-be eljuttatni. Ez esetben a Cougar alatt nem a természetfilmek kedvelt főszereplőjét értem... hanem egy 17,5 tonnás robbanás álló dögöt amit profin vezetni igazi művészet. 

 Cougarok éppen A-ból B-be…

Csapat alatt mindenkit értek, a tábor teljes állományát,  összes katonáját. Gyakorlatilag minden beosztást, minden katonát fel kellene sorolnom. Legyen szó akár az eü. részlegről, lövészekről, sofőrökről, logisztikusokról, vagyis mindenkiről akivel együtt szolgálhattam. 

Ők remek szakemberek voltak és nekem mint első missziós kopasznak ez nagy segítséget jelentett. De ez még kevés lett volna ha nem kaptam volna minden egyes kollégától szakmai és emberi támogatást. Ez volt az egyéni belső hozzáálláson kívül az egyik kulcsa annak, hogy sikeres volt a misszió. Ez a bajtársi szellem és a szolidaritás, amiből jó nagy adagra lesz szükségünk mostanában is. Ahogy ott kint ez független volt rendfokozattól és beosztástól, mert ugyanúgy tiszteltem a tűzszerészt mint azt aki autót vezet, sebet kötöz vagy a toronyban áll őrségben, most is minden elvégzett munkában meg kell látni a tiszteletre méltót. Az már más kérdés, hogy ez nem csak világjárvány idején kellene, hogy így legyen…  

Amikor beszarsz a röhögéstől

Ami viszont tökéletesen oldott odakint minden feszültséget, aminek az erejében nagyon hiszek az... Nem, nem a pálinka - bár az sem rossz, de csak mértékkel -, az a humor. Amiből lehetett és amiből tudtunk, viccet csináltunk. Higgyétek el, viccet majdnem mindenből lehet csinálni. Eszement szívatásokba kezdtünk. A mai napig nem tudjuk, honnan a francból szerzett valaki pacsuli klasszik “krasznaja moszkva” parfümöt, mindenesetre amikor a repeszálló mellények be lettek vele fújva, és másnap felvettük, hát... bűzlöttünk, mint a Lenin kohászati művek női kórusa a húsvéti locsolkodás után. Egyik kolléga ettől úgy röhögött, hogy hát, igen... a hasmenés gyakran előforduló probléma arrafelé. Az európai gyomor nehezen bírja azt a klímát.

 És most képzeld körém a parfüm illatfelhőjét… ebből is látszik: kutya a hűséges társ. Mellettem maradt...

Nem mondom, hogy fújd be parfümmel a szomszédod folyosón hagyott repeszálló mellényét, de besavanyodott fapofával élni meg ezeket a napokat, hát talán nem a legjobb taktika.Tudod - lásd előző részekben - a szarvihar és a felesleges hiszti esete. 

Meg lehet kövezni, persze szigorúan csak Brian élete stílusban, de én imádom a vírus helyzet miatt kialakult mém áradatot, KAP videóit és a Karantényeket. Jól esik nevetni az egész helyzeten, gyakorlatilag a korona vírus pofájába röhögni. Mindezt egy olyan helyzetben ami egyáltalán nem vicces. A miénk sem volt az kint, mégis nem telt el úgy nap, hogy ne röhögtem volna könnyesre magam. Ha nem röhögünk, ha nem csináltunk volna tréfát amiből csak lehet, ha fapofával megyek átvizsgálni egy üzemanyagtartály teherautót akkor több lett volna az esélyem jó munkát végezni? Pont ellenkezőleg, persze csak szerintem. Savanyú arccal lehet, jobb valakinek otthon várni a járvány végét, de összetörök most egy illúziót: besavanyodva és röhögve is pont ugyanannyi ideig fog tartani. 

Amikor nem hiszel el mindent, amit hallasz

Csak koronavírussal kapcsolatos híreket olvasni - még hiteles forrásból is - olyan, mintha mi állandóan jelentéseket olvastunk volna megszakítás nélkül. Mintha nem csináltunk volna mást minden szolgálaton kívüli percben, csak újra és újra elolvastuk volna hol, hány NATO kötelékbe tartozó bajtársunk halt vagy sérült meg szerte a világ hadműveleti területein, de különösen Afganisztánban. Milyen az aktuális hadi helyzet, milyen újabb veszély vár ránk másnap. A jelentések hiteles források voltak az éppen aktuális helyzetről. Kellett velük foglalkozni, szakmai szempontból elemezni őket, ha szükséges volt. De nem tölthette ki ez az életünket. Egyszerűen csak része volt, velejárója, és persze tagadhatatlan befolyásolója is, de nem csak ezzel foglalkoztunk. Ha te egész nap csak ezeket bújod, ráül az agyadra, olyan lesz mint a rágó, amit a mögötted ülő osztálytársad rakott általános iskolában a hajadba. Vagyis a tájékozottság fontos, de egészséges határt kell találni. 

Arról ugye nem kell beszélnem, hogy a katona nem terjeszt pletykákat a lézerszemű, repülni tudó, halhatatlan tálibokról akik képesek teleportálni Afganisztán másik szegletéből egészen a fürdő konténerig? Ahogy normális ember nem oszt meg olyan híreket, amiben az szerepel, hogy a koronavírus igazából a háttérhatalom és a gyíkemberek közös szerelemgyereke, amit láthatatlan repülő csészaljakból szórnak a fejünkre, majd ha azokból kifogy az üzemanyag akkor az 5G telefon adótornyokkal terjesztik tovább... Az hagyján, hogy nem oszt meg, de nem is hisz el olyat, amit nem ellenőrzött több forrásból. Nyilván mindenkinek szíve joga elhinni, hogy a fokhagyma összefőzve C vitaminnal, leöntve frissen facsart pomogács vérrel, némi ráolvasás kíséretében gyógyítja a koronavírust... és a föld pedig lapos... 

A józan eszünket őrizzük meg még járványok esetén is! Sőt, igazán akkor!

Folytatás hamarosan a sorozat utolsó részével, melyből kiderül, hogy Afganisztán szép romantikus hely…

Púza András

A Hard Dog Race alapítója